Címke: Bíró Béla

A francia nemzetállam ideálja hasonló miliőben jött létre. A „többség” (valójában egy csőcseléknyi kisebbség) terrorjaként, mely kizárt minden kisebbségi véleményt.S ezt a beállítódást a modern demokrácia sem tudta eltüntetni.

A tolerancia és gyűlöletbeszéd elutasításának pózában tetszelgő  gonoszságnak az egyik legújabb leleménye az idősebb generáció szavazati jogának megkérdőjelezésére irányuló, ez idő szerint még „tétova” javaslat.

Még ha igaz lenne is a mondás, hogy aki békét akar, annak fel kell készülnie a háborúra, a mindinkább fölpörgő fegyverkezési hajsza önmagában is katasztrofális következményekkel járhat.

A rasszista fehér férfi gyűlöletére alapozott teória a marxizmushoz hasonlóan ismét a múltat akarja végkép eltörülni, és működőképes emberi társadalmakat próbál káoszba taszítani.

A képviseleti demokrácia képvisel ugyan, de korántsem azokat, akik – a rendelkezésükre álló kínálatból – a „legmegfelelőbb” jelölteket kiválasztják… Nyilvánvalóan a kínálat körül nem stimmel valami…

Ha az emberi kultúra több évezredes értékeit meg akarjuk őrizni, abban kellene egyenlőknek maradnunk, hogy a másikat nem próbáljuk magunkhoz idomítani. Merthogy éppen az tesz értékessé bennünket, hogy mások vagyunk.

Jó lenne észrevenni, hogy Trianon nem csak bennünket, határon túli magyarokat tett nyomorultakká, de (még inkább) azokat, akik nyomorultakká tettek bennünket.

A provokáció- és a szólás szabadsága közt lényegbevágó különbség van.

Nekünk, akik itt, Kelet-Közép Európában mindezt megéltük, a fentiek hallatán méltán rándul össze a gyomrunk. Számunkra világos, hogy ez a svéd modell a létező szocializmus közvetlen folytatása, a nyugati új-utópia.

Ha az ember nem lehet biztos benne, hogy mindként fél betartja-e a szabályokat, vagy maguk a szabályok válnak kétségessé, nehéz lesz egykönnyen tisztázni, hogy a győztes mindent tisztességesen tett-e.

Amire szükség lenne, az a tényleges szolidaritás Európája. Ez esetben a járvány által kierőszakolt másfél méteres fizikai távolság időszakát az érzelmi közelség kora válthatná fel.

Az, ami mindannyiukat összeköti, annak hipotézise, hogy a járvány voltaképpen „nem is létezik”, illetve ha igen, azt valakik (minden esetben az „ellenség”) szabadította rá az emberiségre.

A közvetlen kapcsolatok jelentősége a családban, a szomszédságban, a településen még inkább felértékelődhet. A közösségi érzés és az individualizmus közt egyfajta érzelmi-racionális egyensúly alakulhat ki.

Nemcsak a LIBE bizottság rögeszméi sértenek, de választott államelnökünk nacionalista tévedhetetlenségének bohócmutatványa is. Politikusainkat a válságok sem józanítják ki, még bódultabb önimádatba hajszolják.

Az autonómia azonban semmiképpen sem jelenthet valamiféle bezárkózást, ellenkezőleg, a minden szintű harmonikus együttműködés legfontosabb előfeltétele.

Hogy lesz-e más a világ, mint amilyen, az iránt nekem kétségeim vannak. Egyetlen fejleményről vélem úgy, hogy nyomokat hagyhat bennünk. S ez a közösségi összetartozás, a közösségi lét újrafelfedezése.

A német liberálisok ma is konzervatívoknak tartják önmagukat. És okkal. A klasszikus liberalizmus azonban szülőhelyén, az angolszász világban fokozatosan átalakult.

Hallgathatjuk a nemzeti himnuszt. Feltehetően az is használni fog. Elvégre mi, magyarok és románok is jórészt a ráolvasásokba vetett hitünknek köszönhetjük, hogy túléltük az utóbbi ezredéveket…

Politikusokat képeztek ki, akik aztán a politikai rendszer különböző szintjein, a törvényhozásban, a végrehajtó hatalomban és a (formailag független) igazságszolgáltatásban is az ő érdekeiket képviselték.

Minél inkább lassítjuk a járvány lefolyását, annál tovább kell elviselnünk a politika által „ránk kényszerített” korlátozásokat.